Kicsit késve, de itt a következő rész:)
Ezeket a zenéket hallgattam miközben írtam:
Britney Spears-Radar
Jennifer Lopez-Dance Again ft. Pitbull
A buli utáni reggel...
Madarak csiripelésére ébredtem. Az ablak tárva nyitva. Még kora reggelre járt az idő. Ránéztem a falon lévő órára. 7.50-et mutatott. Friss, most nyílt virágok illatát fújta be a szél, az ablakon keresztül. Felültem az ágyban, és kinéztem a nyitott ablakon. Elgondolkodtam azon, ami tegnap este történt. Az a harapás a nyakamon, mély sebet hagyott maga után. Akaratom ellenére is, a mutató ujjam a mély nyom helyére araszolt. Két kis púpot éreztem, ami tegnap este óta jobban megduzzadt. Nem mutattam ki az arcomon, de most kezdett bennem tudatosulni, hogy Ichigo ágyában fekszem. Körül néztem. Ugyanazok a tárgyak, ugyanaz az illat. Az a biztonsággal teli illat. Még álmomban is felismerném. Kitakartam magam és léptem is volna le, de valamibe belerúgtam. Egy összetekert lepedő, takaró és párna. Hirtelen eszembe jutott egy emlék tegnap estéről, ami eléggé homályos, ugyanis akkor már késő éjszaka volt. Mikor felvettük a cuccainkat és elköszöntünk mindenkitől, Ichigo megtiltotta, hogy haza menjek egy újabb támadás esélye miatt. Én ellenkeztem az ötlete ellen, de vele nem tudtam sokáig szembe szállni. Így tehát itt aludtam. Az apja és húgai örömmel fogadtak, még olyan késő éjszaka is. Mikor Ichigo elmesélte, hogy mi történt, mindenki tombolni kezdett, hogy ez mégis, hogyan történhetett meg. Végül megállapodtak, hogy másnap reggel megbeszélik. Arra a kis dologra emlékszek még, hogy feljöttünk a szobájába és adott egy törülközőt. Megkérdezte, hogy kérek-e valami kis nassolnivalót, de nemet mondtam a kérdésére. Míg lement levettem a ruhámat és belebugyoláltam magamat a törülközőmbe. Fáradt voltam, így egy kicsit hátradőltem, de azon nyomban el is aludtam.
Visszatértem a jelenbe. Meztelenül, törülközőbe csomagolva aludtam, ráadásul szegény Ichigot is kitúrtam az ágyából. Kuncogtam egy keveset magamban. Viszont nagyon szégyelltem magam is egyben.
Óvatosan kibotorkáltam a szobából, le a lépcsőn, egyenesen a fürdőszobába. Ám, amikor a kilincshez értem egy hangot hallottam a konyhából.
-Miért nem alszol még? - megfordultam, és Yuzu tekintetével szemben találtam magam.
-Felébredtem a madarak csiripelésére, olyan szép hangjuk van, jó érzés volt az énekükre ébrednem. -mosolygós szájjal az arcomon néztem vissza a tekintetébe.
-Sajnálom, biztosan nyitva hagytam az ablakot. Hirtelen azt hittem, hogy panaszkodni fogsz emiatt. –kapott szája elé ijedten.
-Jobb is, hogy nyitva hagytad, tényleg jó volt erre kelni. –nyugtattam meg, és a fürdőszoba ajtaja felé nyúltam.
-Jut eszembe, te miért vagy ilyen korán már fent? Karin és apukád alszik még nem?- fordultam vissza, a válaszra várva.
-Ichigonak készítettem reggelit. Azt hittem, hogy ő keltett fel a pakolással és a mocorgással. -Én…-csuklott el a hangja- én, amióta csak elvesztettük édesanyánkat, sütök, főzök, takarítok, reggelit készítek, mosogatok, szennyest mosok. Persze mindenki besegít mindenben, de még ennyi idő elteltével se tudtam belenyugodni az elvesztésébe. Aki csak rám nézett és ismerte anyát azt mondta, hogy tiszta ő vagyok. Ekkor mindig eszembe jut. A mosolya, a gyönyörű haja, az érintése, a szeretete és a törődése.- ekkor egy könnycsepp úszott lefelé az arcán.
-Átérzem a fájdalmadat. A szüleimet 3 éves koromban láttam utoljára, vagyis, nincs is olyan közös élményünk amire érdemes lenne emlékeznem. Nagyon nincs is ilyen. Sőt egyáltalán nincs. De a bátyám, Sora, elvitt tőlük és felnevelt, tény, hogy évekkel utána meghalt, autóbalesetben. Legalább ő tett valamit értem, a szüleimmel ellentétben.- ekkor ránéztem könnyben úszó arcára és kezembe fogtam- Nagyon szerencsés vagy, Yuzu. Neked él az édesapád és a testvéreid. Még ha el is veszítetted azt, aki az életedet adta. Nekem senkim sincsen, csak az ország másik végében élő nagynéném. Rajta kívül senkim sincs. Örülök, hogy legalább ő van nekem. A szüleimről pedig fogalmam nincs, hogy élnek-e, hol vannak, mit csinálnak. Van-e pénzük, koldulnak-e. Ezekre a kérdésekre, talán sose fogom megtalálni a válaszokat. De, ha nem lennének barátaim biztos, hogy rosszat cselekednék. És azt nem akarom.- tágra nyílt szemekkel hallgatta a mondandómat, és folytattam tovább:- Ha az anyukád élne, szomorú lenne, ha tudná, hogy miatta nem vagy tökéletesen boldog. Amikor rágondolsz, mindig mosolyogj és gondolj a szép közös élményeitekre. Hidd el, így jobban fogod érezni magad. Remélem segítettem egy kicsit ahhoz, hogy jobb kedved legyen az emlékeidtől.- néztem sugárzó szemébe, míg a választ vártam.
-Köszönöm, igen. Te olyan jószívű vagy és kedves, megértő. Nem csoda, hogy…- kapta szája a kezét és elfordította a fejét.
-Nem csoda, hogy? Mit akartál mondani?- kérdeztem kíváncsisággal a hangomban.
-Ööö…Nem csoda, hogy mindenki annyira szeret téged. Jó érzés a közeledben lenni, örömmel tölt el.- visszafordította a fejét felém és elmosolyodott.
-Örülök, hogy ezt gondolod rólam. Azt hiszem, hogy most már tényleg elmegyek letusolni.- tekintetem az órára tévedt, 8.15-re járt már az idő.
-Szólj, ha valamit nem találsz.- közölte velem Yuzu, és a konyha felé vette az irányt.
-Kiáltok.- válaszoltam és beléptem a fürdőszobába.
Levettem magamról a törülközőt, kerestem egy hajgumit és a 2. szekrényben már találtam is felkötöttem vele a hajamat és beálltam a tusoló alá. Bekentem a testemet, eper illatú tusfürdővel. Nagyon jó illatú. Kellemes érzés volt, a meleg zuhany alatt állni egy helyben és hátradöntött fejjel élvezni. 10 percig álltam a víz alatt, rossz volt kiszállni onnan utána. A törülközőm puha és meleg volt, mint tegnap este. Amikor teljesen megtöröltem magam, hirtelen eszembe jutott, hogy egyik ruhám sincs itt. Szaladtam az ajtóhoz, hogy kiszóljak Yuzunak, hogy adjon valami ruhát. Ekkor balra néztem és a szennyestartón megláttam egy farmerszoknyát, mellette egy felsővel. Nem tudtam megállapítani, hogy most ez Yuzu ruhája vagy nem végül is már szinte a vállamig ér pedig ő még csak 6. osztályos tanuló. El tudtam volna képzelni, hogy az övé, de azt viszont nem, hogy én ezekbe beleférnék. A szoknya, pont passzolt hozzám, de a felső kicsit nekem tapadt. A hajamat kifésültem, a fufrumat megigazítottam kétoldalt és kimentem. Rántotta illatát éreztem a levegőben, keveredve egy kis zöld teáéval.
-Remélem szereted a rántottát!- szólt nekem a kérdés Karintól.
-Jó reggelt! Látom, te is felébredtél. Igen, persze, hogy szeretem.- mondtam a kérdésre választ adva.
-Gyere, akkor foglalj helyet az asztalnál.- s mutatott az asztal felé.
Mikor beléptem a folyosóról a konyhába, az asztal felé vettem az irányt. Újsággal a kezében ült az asztalnál, teát szürcsölve, pizsamában az édesapjuk.
-Jó reggelt, uram.- köszöntem illedelmesen.
-Jó reggelt, remélem kényelmesen aludtál az éjjel.- nézett fel fél szemmel az újság felett.
-Aludtam, mint a bunda. Sajnálom, hogy megint én okoztam problémát.- hajtottam le a fejemet, nagyon szégyelltem magam.
- Te sohase okoztál problémát, örülünk, hogy köztünk vagy és jól érzed magad.- tekintetét még mindig rajtam hagyva válaszolt.
- Amúgy, Karin ruháját viseled?- szólt ismét hozzám a kérdés, most már lejjebb hajtotta az újságot.
- Ez a Yuzu-é vagy nem? Azt hittem, hogy a tied.- mondtam a kérdést Yuzunak célozva.
-Nem az enyém. Azok Kariné, az én ruháim kisebb méretűek, mint az övé.- válaszolta, gúnyos tekintetet küldve Karinnak.
- 2 vagy 3 mérettel nagyobbak az enyéim, mint az övé.- nézett vissza húgára- Miért nézel rám így?- kérdezte kicsit hátrahőkölve.
- Utálom, hogy nagyobb vagy nálam, még ha 1 év is van köztünk.- válaszolt vissza szúrós tekintettel.
-Ne kezdjétek már megint előről ezt az egészet. Mindketten szépek és csinosak vagytok ez legyen a lényeg, ne a körkülönbségetek!- utasította a lányokat az asztalnál ülő.
-Mindenesetre köszönöm Karin.- háláltam meg a segítséget.
-Nincs mit. Yuzu, készen van már a reggeli, éhen halok.- kiabált a háta mögött alló Yuzunak.
-Ha hátrafordulnál látnád, hogy itt jövök a reggelivel. Ülj le!- parancsolta a kisebbik a nagyobbik testvérnek.
-Mindig ez szokott lenni?- célozva a kérdést az asztalfőnek.
-Mostanában egyre több ilyen van. És még csak most kezdődik.- morcos arccal ugyan, de megkaptam a választ.
-Jó reggelt mindenkinek! Mi a reggeli menü?- lépett be az ajtón Ichigo, izzadtsággal az arcán.
-Neked is. Rántottát, kérsz te is még?- mosolygott rá Yuzu.
-Köszi nem én felmegyek és ledőlök egy kicsit.- már fordult a folyosó felé, de hirtelen eszembe jutott, hogy nem ágyaztam fel:
-Várj, maradj egy kicsit lent, elfelejtettem megágyazni a szobádban.- szóltam gyorsan és a lépcső irányába vettem az irányt.
Én hamarabb értem be a szobájába, mint ahogyan ő ért volna utol.
-Igazán nem kell, majd én megcsinálom.- de én gyorsabb voltam megágyaztam gyorsan- Menj reggelizni! Utána majd mondom a híreket amiket kaptam.- ezt a mondatot már halkabban mondta.
-Akkor sietek.- jelentettem ki gyorsan és már szaladtam is le a lépcsőn.
3 rántottát megettem, megittam a teámat, megköszöntem a reggelit és mentem is vissza Ichigo szobájába.
Hallgatózni kezdtem az ajtajánál, mert nyögéseket hallottam. Óvatosan résre kinyitottam az ajtót, lábujjhegyen belépkedtem a fal széléig onnan, Ichigo szekrényéig lopakodtam és megláttam mit csinál. Fekvőtámaszokat. Mikor befejezte felállt, megfordult, fejére tette a törülközőjét, leült a székére és hátradőlt. Lassú lépésekkel előlépkedtem a relytek helyemről és Ichigo elé álltam.
-Mit akartál mondani?- szólaltam meg, mert pár perce már ott álltam és nem vett észre.
-Jah, bocsi. Azt akartam mondani, hogy jelentettük, hogy mi történt tegnap este. De még várnunk kell 1 hónapot, hogy biztonságosan áttudjunk menni és, hogy mindent előkészítsenek az érkezésünkre. Addig is itt kell maradnom, rám bíztak és már nem kell iskolába venned, de Tatsukival, Mizuiroval, Keigoval és Ishidával fent maradhat a kapcsolatod, mert ők is tudják, hogy mi történt. Ennyit mondtak. Viszont nekünk már nem kell mennünk az iskolába, de a többieknek igen. Megfelel ez így?- sorolta fel a feltételeket Ichigo, amit én végig hallgattam. Pár perc kellett míg felfogtam, hogy mit mondott.
-Igen, megfelel. De nem akarok a terhetekre lenni, mert mindig az vagyok. Inkább vissza megyek a lakásomra és ott maradok, nem megyek sehova, de legalább akkor nem fogok a terhetekre lenni.- mondtam gyorsan egymás után a szavakat, mert belegondolni is öröm volt, hogy 1 hónapon át együtt lehetnék vele.
-Azt nem hagyhatom, rám bíztak. Én felelek érted, ha bármi bajod esik, mindketten ráfázunk.- felállt és elém állt.
Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg kocka hasát. Végigsimítottam a kézfejemmel és a mellkasa közepén megállította a kezemet. A szememet az övébe vetettem és éreztem, hogy egyre közelebb húzott magához. Végül már a testünk összetapadt, a nyakamnál éreztem a kezét, ahogyan közelebb húzta az arcomat az övéhez már csak egy borsszemnyi hely volt köztünk hirtelen felkiabált valaki:
-Ichigo, azonnal gyere le!- kiáltott fel hangosan Karin.
-Mindig a legrosszabbkor hívnak!- kelt ki magából Ichigo.
Kirohant az ajtón, le a lépcsőn, én utána, de csak a lépcső tetejéig.
- Mi? Mi az, hogy idejön a nagymama? Mikor érkezik meg?- kérdezte egymás után Ichigo, dühöngő hangon.
- 6-ra ér ide, de jó, hogy nem este szól, hogy jön.- kelt ki magából Karin is.
- Be se tudok vásárolni, hiszen vasárnap van. Mit fogok főzni? Megint le fog szidni úgy mint múltkor! Úgy nem szeretem, olyan goromba és szívtelen!- mondta jajveszékelve Yuzu, a sírógörcs kerülgette.
-Nagyanyátok, apám halála óta még rosszabb lett, mint azelőtt. Ha gond lenne majd leállítom én.- nyugtatta meg a gyerekeit Isshin.
- Ha valaki csak véletlenül, emlékszetek, egy ismerősünk erre tévedt és bejött úgy megverte a botjával, hogy 5 hétig volt a kórházban. Orihimét még ha el is rejtenénk, rögtön ráakadna, és bajba sodorná. Most pedig semmi sem érheti vagy mi szívjuk meg.- mondta aggódó hangon Ichigo.
-Valamit ki kell találnunk pedig.- válaszolta nyugodt hangon Isshin.
Legbelül éreztem, hogy valami rossz fog történni…
